Ültessen be egy ökológust és egy mérnököt egy szobába, és figyelje a kémiát. Furcsán hangozhat, de pontosan ez történt, amikor Geertjo van Dijk, a Wavin városi klímaadaptációs szakértője Marco Roos városökológussal, a Naturalis szakemberével beszélgetett. Hogyan segítheti egymást a város és a természet? A következő három fő következtetésre jutottak:
- következtetés: A városi fákat „túl korán” vágják ki
A biológiai sokféleség három szemponttól függ: Biztonság, táplálék és szaporodás. Az élőlényeknek mindháromra szükségük van, ha a természetben szabadon akarnak élni. Ezt figyelembe véve a városi fák nem kapják meg a legjobb esélyeket. Általában biztonságban vannak, de a szaporodás nem megoldható, mert az önkormányzatok akarják eldönteni, hogy a városban hol helyezkedjenek el a zöldfelületek. Problémát jelent a táplálék is: a fák gyökerei nem tudnak könnyen behatolni a tömör városi talajba, emiatt nem nőnek megfelelően és kevés vizet vesznek fel. Ahogy Roos mondja: „Egy fa éppen olyan nagy a föld alatt, mint a föld felett, ha nem kapja meg ott a szükséges helyet, nem tud növekedni.”
A túl kicsi gyökerű fák pedig veszélyt jelentenek az emberekre és az épületekre, ezért az önkormányzatok mintegy 35 év után kivágják őket. De pontosan ez az a kor, amikor a fák elkezdik felszívni a CO2-t, és klímasemlegessé válnak. Legnagyobb biológiai előnyeiket csak 35 év után kezdik mutatni!
Éppen ezért célszerű olyan nagy földalatti „gyökértározókba” ültetni a városi fákat, amelyek megfelelő tömörségű talajt tartalmaznak, és amelyek hosszabb ideig képesek tárolni az esővizet. Ez lehetővé teszi a gyökerek fejlődését, miközben egyidejűleg megoldja a vízhiánnyal kapcsolatos problémákat (ami sok városban egyre csak növekszik).
- következtetés: A városoknak természetvédelmi területként kell kezelniük a vizet
A természetes vízkörforgásnak vissza kell térnie, különösen a város mesterséges környezetében. Hagyományosan úgy akadályoztuk meg az árvizeket, hogy az esővizet a lehető leggyorsabban elvezettük a városból. Ez nem egy bizarr ötlet, hiszen a felhőszakadás és a heves esőzések gyorsan fennakadásokat okozhatnak a városi környezetben. Az időjárás szélsőségesebbé válásával, gyakoribb heves esőzésekkel és hosszabb aszályos időszakokkal a víz egyszerre válik veszélyes és értékes árucikké, ha nem változtatunk a viselkedésünkön.
Van Dijk: „A tíz legszárazabb hónapból öt az elmúlt 15 évben következett be. Ezek az aszályok hosszú távú egészségügyi kihívásokat okoznak a flóra számára.”
Ezért el kell kezdenünk úgy gondolni a városokra, mint víztározókra. Csakúgy, mint a természetben, a vizet a föld alatt kell tárolni, hogy száraz időszakokban is használható legyen. Segítségével csillapítani lehet a szélsőségek hatásait.
„Felhőszakadások és csapadékcsúcsok mindig előfordultak, és ez a jelenben is így van. Vegyük például a dzsungeleket, ahol nagyon rövid ideig nagyon erős esőzés lehet, majd hetekig szárazság jön. Ugyanez a minta csak kellemetlenséget okoz a városban. De ne próbáljuk meg azonnal ártalmatlanítani a vizet, gondoskodjunk inkább arról, hogy rendelkezésre álljon” – mondja Roos.
Ennek egyik módja az, hogy intelligens földalatti vízgyűjtő rendszereket telepítünk, amelyek a lehető legtöbb vizet tárolják, de eső esetén kiürítik magukat.
- következtetés: Kezeljük az egész várost természetvédelmi területként
Az emberek meg tudják különböztetni a természetet és a várost, de növények és állatok a városokat is csak egy élettérként érzékelik. Ezt nekünk is így kell látnunk.
Hajlamosak vagyunk határokat kialakítani a zöldterületek és az épületek között, de az élővilágot nem lehet beskatulyázni: város és természet egymással kapcsolódó ökoszisztémát alkot. Szerencsére elindult a folyamat, ahol már megtanultunk párhuzamban dolgozni a természettel.
Roos: "Egyrészt az egyensúlyról szól az egész: az elrendezésről és a szerkezetről, másrészt a biológiai folyamatok elősegítéséről a lehető legtermészetesebb városökológia elérése érdekében."
Például a nagy kereskedelmi épületek tetejét egyre inkább „kék-zölddé” alakítják: tárolják az esővizet, és növényeket ültetnek rajtuk. A következő lépés a kapcsolatok létrehozása és egy olyan integrált zöld zóna létrehozása, amelyben a növények és az állatok szabadon mozoghatnak.
Másik segítség lehetne a csatornák partjainak lejtése, ahelyett, hogy természetellenes függőleges meredekként hagyjuk őket. Ezek mini-ökoszisztémákat hoznának létre, amelyekben a növények és az állatok boldogulhatnak. (a szakértő holland, így onnan hoz példát – a ford.)
Ez csak két példa, de számtalan olyan terület van, ahol hasonló eredményt lehetne elérni.
Roos: „Valójában azt kell megtanulnunk, hogy az árral haladjunk, ahelyett, hogy ellene dolgoznánk.”
Az olyan városokban, mint Amszterdam, erre szakosodott csapatok ma holisztikusan szemlélik a lakónegyedeket, a bennük élő növényekkel és állatokkal együtt. Tudják, hogy egy zöld város szinte szó szerint él.
Minden összefügg: a várostervezéstől a vízminőségig, a biológiai sokféleségtől az állatjólétig.
És talán ez a legfontosabb következtetése a van Dijk és Roos közötti beszélgetésnek:
Az élő város titka annak felismerése, hogy sokkal több, mint „csak egy város”.
Olyan hely, amely minden szervezetet kiszolgál: embereket, állatokat, növényeket, de még gombákat és baktériumokat is. Biológusunk és mérnökünk ebben pedig teljes mértékben egyetért.
